Jó dolog ez a toplistázás... Úgysem lehet olyat alkotni, amivel mindenki meg lenne elégedve. Én éppen ezért nem is úgy szoktam már fogalmazni, hogy 'ezek a filmek voltak a legjobbak az évben", inkább csak úgy, hogy 'az alábbi művek voltak a kedvenceim az esztendőben". Vagy valami hasonló. Idén is összeraktam egy harmincas listát azokból a mozgóképekből, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám: nagyjából 215 filmet láttam 2018-ban, ennyiből válogattam össze az alább olvasható háromszor tíz darabot. Kicsit csaltam is, nem vettem túl komolyan, hogy az adott alkotásnak mikor volt a premierje, így belefért egy 2016-os, figyelemre méltó dokumentumfilm is a felsorolásba. Íme hát a kedvenceim!

(Az elsőtől a hatodikig állítottam fel sorrendet, azok voltak a legkiemelkedőbbek számomra.)

Ilyen lett volna a Rendes fickók, ha Shane Black-et elhagyta volna az arányérzéke, na meg a humora. Szinte kínos, hogy mennyire vicces akart lenni ez a film, és mennyire nem sikerült néhány halvány mosolynál többet kicsikarnia belőlem. A rendező pedig nem kispályás, John Michael McDonagh A guardistával és a Kálváriával már bizonyította, hogy érti a szakmát. A War on Everyone azonban kissé más stílust képvisel, mint az imént említett művek, és ez kevésbé áll jól a direktornak. A színészválogatással pedig nincs gond, Alexander Skarsgård nem csak egy szépfiú, Michael Peña kifejezetten vicces is tud lenni, Tessa Thompson meg tehetséges és gyönyörű, ami mindig jó kombináció. A film egy nagy erőlködés, szinte már szánalmasan küzd azért, hogy menő legyen. Néha ez össze is jön, de ennek már csak a nagy számok törvénye alapján is így kell lennie. Azt mindenesetre bizonyítja McDonaugh műve, hogy a hangulat, az atmoszféra megteremtése többet igényel néhány ütős számnál, kellemes beállításnál, díszletnél, ruhánál. Nem túl lelkes mondandóm ellenére azért nem volt fájdalmas mozi ez, sokkal inkább volt végtelenül unalmas, enyhén idegesítő. Mint amikor valami ostoba, önmagát menő gyereknek gondoló alak sorolja neked a hülyeségeit.
Értékelés: 4/10
Kiemelt momentum: a két főszereplő és a főnök csörtéje.

Shyamalan. Előbb hatalmas tehetség, majd kegyvesztett, kinevetett rendező. Előző filmjével, A látogatással már erős életjeleket mutatott, a Széttörve című darabbal meg kb. összezúzta minden rosszakarója megkérgesedett szívét. A James McAvoy fergeteges alakításával megtámogatott film az elejétől fogva feszült, borzongató, és egy-két kisebb kilengéstől eltekintve gyönyörűen építi fel magát. Gyorsan belecsöppenünk az események sűrűjébe, a történet szerint egy fickó elrabol három lányt, akiket fogva tart. Aztán szép lassan kiderül, hogy erősen fogalmazva tulajdonképpen nem is emberről van szó, hanem mindjárt 23-ról. A főszereplő ugyanis disszociatív személyiségzavarban szenved, és rengeteget énje van. (Bár ebből igazából csak négyet-ötöt látunk.) A fiatalok próbálnak kiszabadulni, miközben McAvoy figurája küzd velük és saját magával is, és még arra is van kapacitása, hogy szakemberhez járjon a problémájával. A fináléra kissé elgurul Shyamalan gyógyszere, szükség van némi nyitottságra, de a saját világán belül abszolút logikus a film. Az mindenesetre egyértelmű lett mostanra, hogy egy nem túl nagy léptékű, suspense-re épülő moziban Shyamalan sokkal jobban érzi magát, mint egy nagy költségvetésű darabban: a Széttörve és A látogatás egyértelműen visszalépés az eredeti formátumhoz, amiben sikeres volt a direktor. A befejezés (ami valószínűleg nagyon megosztó lesz) is egy erre utaló lépés. Összességében ez egy közel sem hibátlan film ( egy-két gyengébb színészi játék, megkérdőjelezhető döntés becsúszik, s élményfaktorban sincs benne annyi, mint egy Hatodik érzékben), de kihagyni vétek lenne annak, aki szereti az ilyen stílusú mozgóképeket.
Értékelés: 8/10
Kiemelt momentum: McAvoy és az utolsó jelenet.

Tegnapelőtt újra megnéztem a Valami Amerika második részét. Az első nálam nagy kedvenc, imádom a karaktereit és a poénjait. Ehhez képest a folytatás egy fokkal gyengébb, de még így is kifejezetten jó kedvre derített a végére. Nehéz dolga volt a filmnek, kifejezetten pocsék hangulatomban álltam neki, mégis (újra) meggyőzött. Abban rejlik az ereje, mint az első résznek: a három testvér közötti kapcsolatrendszer, a humorbonbonok viszik a hátukon az egészet, és ennek játszanak alá a kiváló (bár többségükben felettébb buta) mellékszereplők. Oroszlán Szonja például fantasztikusan hozza nem túl rétegelt figuráját, de az újonnan érkezők között Tompos Kátya is kellemes plusz. A Valami Amerika egyébként tobzódik a fan service-ben, de az alkotók visszafogottságának köszönhetően ez a legkisebb mértékben sem válik a film kárára. Az már inkább, hogy nem sikerül minden fontos karakternek megfelelő szálat írni, kissé erőltetett egy-egy pillanat. A zenei betétekből is sok lesz már a végére (ki kellett tölteni a játékidőt?). Összességében mégis, még mindig remek élményt nyújt számomra a film, és imádom az olyan kis túlzásait, mint Bala, a gengszter, aki nem tud toldalékolni, aki folyamatosan köpködi a szotyit és akinél a 'hazaviszem a munkát" azt jelenti, hogy otthon vereti meg az arra 'érdemes" embert. Állítólag jön a harmadik rész, nem ellenkezem...

Értékelés: 8/10

Kiemelt momentum: Ahogy a forgatókönyv szép sorban visszahozza szinte az összes korábbi szereplőt.

Ügyes lépés a profitmaximalizálásra, ha egy filmet amerikai főszereplővel, egy nagy sztárral, illetve kínai miliőben csinálnak meg. Két nagyon fontos piac máris kipipálva... Ha ehhez még hozzáteszem, hogy A Nagy Falat az ázsiai ország egy neves direktora, Yimou Zhang rendezte, a forgatókönyvet viszont többek között Tony Gilroy írta, máris kirajzolódhat egy kép a filmről. Egy olyan elképzelés, ami szerint ez tipikusan egy középutas darab, azaz egyszerre próbál megfelelni a két ország igényeinek minden téren, és ezzel nem is járnánk messze az igazságtól. A Nagy Fal csak felületesen idézi meg az ázsiai mozikra jellemző dolgokat, akciójeleneteket, színészi játékot, megoldásaiban, felépítésében érzésem szerint sokkal inkább hajaz egy hollywoodi blockbusterre. Egy meglehetősen egyszerű fajtára. Nem mintha ez túl nagy probléma lenne. A mű keveset vállal, de azt korrektül teljesíti. Megvan a megfelelő jellemfejlődés, jól áll a filmnek a visszafogott humora, Matt Damon és Pedro Pascal pofás párost alkot, a szerelmi szál is egészen aranyos. Ami meglehetősen összecsapott, az a fantasy szál, azaz azok a dögök, amelyek veszélyeztetik hőseinket. Volt valami nevük, de nem jegyeztem meg, mindenesetre úgy néznek ki, mint egy kutya és egy velociraptor elrontott keresztezése egy disznóval. Van ám királynőjük is, persze őt kell kiiktatni a győzelemhez. Tulajdonképpen olyan ez, mint egy videójáték, a főszereplő(k)nek a rá törő arctalan hadak között kell utat vágnia magának a főnökhöz, és aztán azt megölve véget is ér a kaland. Minden egyszerűsége és hülyesége ellenére A Nagy Fal szimpatikus film.

Értékelés:6,5/10
Kiemelt momentum: a bungee jumpingot toló női harcosok nagyon kemények.