Lelövöm a poént. Jó játékadaptáció a Need for Speed. A kérdés leginkább az, hogy érdemes volt-e így, ebben a formában celluloidra álmodni? Hiszen ha belegondoltok, a sikeres széria leginkább csak arról szól, hogy minél dögösebb autókkal száguldozzon benne a gamer, és ehhez csapnak hozzá a készítők egy abszolút divatos körítést, menő zenei előadókkal, csillogó-villogó grafikával és közhelyes, alibi történettel. És igen, előbbiekre bőven lehet építeni a mozik pénztáránál is, de nem árt némi mögöttes tartalom sem a külsőségek mellé. A film sajnos (szerencsére?) mindegyik tulajdonságát megörökölte a játéksorozatnak.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen tűrhető Sas Tamás film. Az S.O.S. szerelem!  (mert hogy erről  van most szó, de talán lehetne más darab is) ugyan messze állt attól, hogy jó legyen, de nem fájt, nem volt túl buta, túl elviselhetetlen. Megkockáztatom, a mostani magyar közönségfilmek között még a jobbak közé tartozott, tartozik, bár ezzel máris erős kritikát fogalmaztam meg a mostani felhozatal irányába. Az S.O.S. szerelem! ráadásul felettébb sikeres volt a kasszáknál, így a folytatás tavaly megérkezett a mozikba. Most megnéztem, és ez már fájt: buta volt és legtöbbször elviselhetetlen. Bármelyik amerikai tizenkettő egy tucat romantikus komédia sokkalta többet tud felmutatni.( Egy ilyen például a műfaji szabályok helyes használata...)

A "found footage", vagy hétköznapi néven kézi kamerás filmek legnagyobb hibája sokszor az, hogy borzalmasan lassan építik fel a feszültséget. Hiába van nagy hatással valakire a Paranormal Activity vagy a klasszikus Blair Witch Project, illetve más azonos stílusú mozi, ezeknek a daraboknak az első fél órája általában mással sem telik, mint azzal, hogy bemutassák a karaktereket és a szituációt. Ráadásul ilyenkor az áldokumentarista megközelítés miatt nehezebb olyan parakeltő eszközöket alkalmazni, amelyek egy játékfilmes horrorban könnyedén megoldhatóak. Persze semmi sem lehetetlen, de az elsődleges szempont ebben a műfajban mindig a hitelesség érzetének megteremtése, s erre rá kell áldozni az időt.

Abszolút mainstream romantikus komédia, hím szempontból? Jöhet? Oké, akkor itt egy ilyen a Csajkeverők személyében. Persze azért ez nem teljesen ugyanolyan, mintha Julia Roberts vagy Katherine Heigl állna a középpontban, annál egy fokkal azért reálisabb(?) ez a mozi. A férfiak csúnyán beszélnek, finganak és állandóan odaszarnak a legjobb haverjuk lakásába: arra mindenképpen jó volt a magasabb korhatár besorolás, hogy ezek bent legyenek a filmben. Más szempontból viszont csak azt lehet elmondani a The Awkward Moment-ről, mint a már említett színésznők munkái kapcsán: same shit, different movie.

Emberek, ezt a filmet látni kell!

1970, Los Angeles valamelyik játszótere

A kis Michael Bay-nek nem elég a világ legnagyobb homokozója sem. Ő képzeletben már az afrikai sivatagokban tologatja a kis Hasbro bábuit, egyre vadabbul, egyre inkább belelendülve a játékba. Vérben forgó szemekkel, hisztérikus módon robbant fel mindent és mindenkit, s mindez lelki szemei előtt narancssárgába csavarva és rendkívül sok lassítással forog le. A történettel nem törődik, hiszen az egyik öt éves fiúcskát sem érdekli, csak dobja be egyre elvakultabb ötleteit a nagy olvasztótégelybe.

2014, Szombathely városi mozija

A teremben ülve megállapítom, hogy Michael Bay ugyanazt csinálja, mint negyvennégy éve, csak több pénzből és kevesebb kreativitással.

Ó, jaj. Nem én vagyok az az ember, aki a romantikus komédia szókapcsolat hallatán heveny vírusos fertőzés jeleit kezdi mutatni, de vannak olyan próbálkozások, amelyektől kifejezetten hányni támad kedvem: nos, ez a film pontosan ezt a vonalat képviseli. Az alapötlet pedig kifejezetten szilárd talajt biztosít a jó poénoknak és a felületes szórakozásnak: adott egy csalfa férj, aki rendszeresen 'tárgyal" különböző 'üzleti" partnereivel a világ több pontján. Egy ideig ügyesen csinálja a dolgot, ám egyszer borul a bili és (egyik) aktuális szeretője, valamint a felesége összetalálkoznak. A legtöbb esetben ilyenkor lebontják a négy falat az ordítozással a felek, most azonban más történik: a két nő összebarátkozik (hiszen a férfi mindkettejüket átverte, nem tudtak egymásról) és kiegészülve még egy átejtett sorstársukkal bosszút esküsznek.

Sokszor kárhoztatjuk a hollywoodi filmgyártást azért, mert nem igazán mernek a stúdiók kockázatot vállalni, s manapság rengeteg a reboot, remake, folytatás. Ez még nem is lenne olyan nagy probléma, de sokszor még ezekben a jól bejáratott franchise darabokban sem mernek felvállalni  a minimálisnál nagyobb rizikót azok, akik a pénzt adják: ebből születnek a tizenkettő egy tucat forgatókönyvek, s ebből kifolyólag (is) ellaposodik, önismétlővé válik a blockbuster kínálat. Üdítő kivételek, kísérletezőbb mozgóképek ( az idei évben például az Amerika Kapitány 2) persze mindig akadnak, s ilyen a legújabb Majmok bolygója is. Ugyan a cselekmény fordulatai (s így annak egésze) egy kis nézői rutinnal könnyedén kitalálhatóak, a film mégis jó: hagy időt a karaktereinek kibontakozni, azok motivációit felépíteni, s a történet szerencsére nem csak azért van, hogy összekössön két akciójelenetet. Ha ez mindegyik stúdiófilmben így lenne, egy szebb világban élnénk és mindjárt nem fájna nekem sem annyira az igazán eredeti ötletek hiánya. A Forradalom is csak egy reboot-olt széria második része, de igazán szépen megkomponált, átgondolt darab.

Majdnem minden, amiért szeretem Tarantino filmjeit. Egy videóban, öt percben, elkezdeni egy blogot több, mint tökéletes.